Petőfi Sándor
Szeptember végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldell a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli virágot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szívemen a lángsugarú nyár,
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet keblemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölébe?
Oh, mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat e majdan egy ifjú szerelemre,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könnyüimet érted,
Ki könnyedén elfeledéd hívedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
még akkor is, ott is, örökre szeret!