Charles Eisenstein a feltétetel nélküli alapjövedelmről

14. fejezet: A társadalmi osztalék
„A legtöbb ember sértésnek venné, ha olyan állást ajánlanának neki, ahol csak, hogy fizetést kapjon, köveket kellene átdobálnia egy falon, majd vissza. Sokan azonban most sem végeznek értelmesebb munkát. – Henry David Thoreau
Nyilvánvalóan azok a legszerencsétlenebb emberek, akiknek újra és újra, minden percben, vagy talán percenként húszszor is ugyanazt kell tenniük. A legrövidebb munkaidőt és legmagasabb fizetést ők érdemlik.” – John Kenneth Galbraith
A szabadidő paradoxona
A technológia története jórészt munkaerő megtakarítást célzó eszközök története. Egy dízel kotrógép 500 lapátoló ember munkáját képes elvégezni. Egy bulldózer 500 fejszével dolgozó favágóét. Egy számítógép 500 hajdani könyvelő papíron tollal végzett munkáját. Az évszázadok óta tartó technológiai fejlődés után, hogy lehetséges, hogy éppen olyan sokat dolgozunk, mint régen? A földön élő legtöbb ember miért lát még mindig szükséget napi szinten? A futuristák évszázadok óta jósolják, hogy közeleg szabadidő kora. Miért nem jött még el?
Azért, mert minden alkalommal úgy döntöttünk, inkább többet termelünk, mintsem kevesebbet dolgozzunk. Képtelenek voltunk arra, hogy másképp döntsünk.
A jelenlegi rendszerben nem lehet több szabadidőnk a vagyon valamilyen újraelosztása nélkül. Képzeld el, mi történne, ha hirtelen feltalálnának egy varázslatos technológiát, ami minden dolgozó termelékenységét megduplázná. Így ugyanannyi árut feleannyi munkával elő tudnánk állítani. Ha a kereslet nem nő – ahogyan egy egyensúlyi vagy nem-növekvő gazdaságban-, a munkavállalók fele feleslegessé válik. Ahhoz, hogy egy cég versenyképes maradjon, alkalmazottai felét el kellene bocsátania, részmunkaidőben foglalkoztatnia, vagy kevesebb fizetést adnia nekik. Az összesített bértömeg a felére csökkenne, mivel senki sem fizetne többet a munkásoknak, mint amekkora bevételt a munkaadó számára megtermelnek. Az elbocsátott dolgozóknak nem lenne pénzük megvenni a termékeket, annak ellenére, hogy ezek úgy 50%-kal olcsóbbak lennének. Végül, hiába állna rendelkezésre kevesebb erőfeszítéssel előállított több áru, a pénz, amelyen megvehetnék azokat, nem jutna el az emberekhez. Több lenne a szabadidő, az biztos, de ezt “munkanélküliség”-nek nevezik, és a hatás katasztrofális: a vagyon gyors koncentrációja, defláció, csődök, és így tovább, ahogyan 6. fejezetben leírtam.
Az ebből következő társadalmi-gazdasági problémák elhárításának két módja van: a vagyon újraelosztása vagy a növekedés. Az előbbihez egyszerűen pénzt vehetünk el a foglalkoztatottaktól, hogy odaadjuk a munkanélkülieknek; támogathatjuk a vállalkozásokat, hogy megtartsák felesleges alkalmazottaikat vagy mindenkinek fizethetünk egy szociális bért, függetlenül attól, hogy dolgozik vagy sem. Ezek az újraelosztási módszerek csökkentik a pénz birtokosainak
relatív gazdagságát és hatalmát. A fenti forgatókönyv mellett a másik megoldás a kereslet megduplázásán keresztül fenntartott teljes foglalkoztatottság lenne.
Mivel általánosságban a gazdagok tartják kezükben a dolgok irányítását, ők pedig nem akarják vagyonukat újraosztani, a túltermelés és az alulfoglalkoztatottság problémájára adott hagyományos válasz: bármi áron fenntartani a gazdasági növekedést, azaz az új termékek és szolgáltatások iránti növekvő keresletet. Ennek egyik módja az export; de ez a megoldás nyilvánvalóan nem működhet a bolygó egészét tekintve. A kereslet növelésének másik módja, mint már részletesen kifejtettem, a nem-pénzesített birodalom gyarmatosítása: rávenni az embereket, hogy megvásárolják, ami egykor ingyenes volt. Végül a termelési többletet egyszerűen meg is semmisíthetjük, háborúval vagy azzal, hogy kidobjuk. Ezek az intézkedések mindenkit kemény munkára fognak, még akkor is, amikor a természetes igények már rég kielégültek.
A növekedés ideológiája, a Felemelkedés meséje azt mondja, hogy a természetes igényeket sosem lehet kielégíteni, mert ezek (felfelé) végtelenül rugalmasak. Azt feltételezi, hogy új piacok, új szükségletek és új vágyak vég nélkül állnak rendelkezésre. Azonban, ahogy megfigyeltem, a vágy egyetlen tárgya, amellyel nem lehet jóllakni, a pénz. A szükségletek és ebből kifolyólag a kereslet korlátlanságának feltételezése áll a ma tapasztalt őrület és azt alátámasztó gazdasági gondolkodásmód mögött. (1)
A múltban mindig volt lehetőségünk választani, hogy mit tegyünk a hatékonyságjavulásból fakadó nyereséggel: kevesebbet dolgozzunk, vagy többet fogyasszunk. A növekedés-függő pénzrendszer kényszere alatt következetesen az utóbbit választottuk. Ahelyett, hogy kevesebbet dolgozva könnyebben elégítettük volna ki a meglévő igényeket, folyamatosan új szükségleteket hoztunk létre, vagy még inkább az ajándékból a pénz világába vittük át a szükségleteket, illetve a véges dolgoktól vártuk a végtelen igények kielégülését. Ezek irányították a fejlődésünket, kezünk és elménk tehetségének alakulását. Bár elég nagy árat fizetett és fizet a természet, a kultúra, a szellem és az emberiség, ez a fejlődés sem volt hiábavaló. Ma, amikor a természeti és kulturális közjavak kimerülnek, a választás – többet fogyasszunk vagy kevesebbet dolgozzunk – kontextusa is megváltozik. A felemelkedés kora lezárul, mi pedig igyekszünk kifejlesztett tehetségeinket azok valódi célja szerint használni a Földdel való új kapcsolatunkban. Lejárt a növekedés kora. John Maynard Keynes a korszakváltás sejtelméről így ír a „A békeszerződés gazdasági következményei” c. munkájában:
„Egyrészt a dolgozó osztályok elfogadtak … egy olyan helyzetet, amelyben ők nagyon kis szeletre jogosultak a tortából, amit a Természettel és a tőkésekkel együtt hoznak létre. Másrészről megengedték a tőkésosztálynak, hogy a torta legjobb része legyen az övék és elméletileg szabadon fogyaszthassák, azzal a hallgatólagos feltétellel, hogy a gyakorlatban nagyon keveset fogyasztanakel belőle. A „megtakarítás” kötelessége lett az erény kilenctizede és a torta növekedése az igaz vallás tárgya. A torta el nem fogyasztása köré nőtt a puritanizmus minden ösztöne, amely más korokban kivonta magát a világból és a termelés művészetét ugyanúgy elhanyagolta, mint az élvezetét. És így a torta egyre nagyobb lett, de hogy hová vezet, nem gondolták át. Az egyéneket nem a teljes megtartóztatásra buzdították, hanem az elodázásra, és arra, hogy a biztonság és előrelátás örömeit gyakorolják. Megtakarítani öreg napjaidra és a gyermekeid számára, ez volt a cél,
de csak elméletben , mivel a torta értéke épp abban állt, hogy sosem volt szabad elfogyasztani, sem neked, sem a gyermekeidnek”. (2)
Kollektív szinten a torta nem elfogyasztása a növekedés választását jelenti a szabadidővel szemben. A hatékonyabb termelési technológia lehetővé teszi számunkra, hogy kevesebbet dolgozzunk, vagy ugyanannyi munkával több terméket hozzunk létre. Gazdasági rendszerünk megköveteli és meg is testesíti az utóbbi választását. Annak ellenére, hogy ma a keynesiánus közgazdaságtant a fiskális ösztönzéssel kapcsolják össze, Keynes maga sohasem vélte úgy, hogy az ösztönzés tartós megoldás lenne. Társadalmunk már 70 éve mesterségesen ösztönzi a keresletet a katonai kiadásokon, autópálya-építéseken, valamint a bányászat, az építőipar, fogyasztás és az imperializmus támogatásán keresztül. A gazdasági növekedés fenntartására és a tőke határhasznának a kamatot meghaladó szinten tartására törekedve a „termeljünk egyre többet, akár szükségünk van rá, akár nem” csapdájába ejtettük magunkat. A gazdasági gondolkodás pedig ehhez a csapdához alkalmazkodott, azt állítja, hogy az igények végtelenek; hogy mindig „szükségünk van rá”; állandóan egyre többet kell termelni, ha nem az egyik, akkor a másik iparágban. Ezt a folyamatot én másként írtam le: egymás után meríti ki a természeti, társadalmi, kulturális és szellemi tőke birodalmát. Keynes nem mondta ki ezt ennyire egyértelműen, hisz a Felemelkedés ideológiájának korában élt, de ösztönösen érezte. Az, hogy a fenti idézetben múlt időt használt, azt sugallja (legalábbis számomra), hogy eljön az a nap, amikor a tortát el lehet fogyasztani: a kevesebb munkát választani a több dologgal szemben.
A pozitív kockázatmentes kamatláb a Keynes által „a biztonság és a előrelátás örömeinek gyakorlására való buzdítás”-ként leírt folyamat gazdasági vetülete, vagy, az én szavaimmal: a jelen pillanat a jövőnek való elzálogosításáé, azé, hogy a biztonságot, vagy legalább is ennek látszatát választjuk a szabadsággal szemben. Látod, a gazdasági logikának, amiről írtam, van egy személyes dimenziója is. A múltban arra késztetettek minket, hogy a munkát válasszuk a szabadidő helyett, akkor is, ha nem volt szükségünk a pénzre, mivel a kamat azt ígéri, hogy a pénzünkön még több szabadidőt vásárolhatunk majd a jövőben. Tartózkodva az örömtől és a pihenéstől, sőt nagyon gyakran a legjobb impulzusainktól is, akár még a gazdasági mennyországot is elérhetjük: a korai nyugdíjba vonulást. Azonban, csakúgy mint gyakran a vallásokban is, a paradicsom ígérete csak azt szolgálja, hogy elviseljük láncainkat. Szolgaságunk ideje lejárt. A bolygó állapota most már sürgősen megköveteli, hogy a figyelmünket elfordítsuk „a torta növeléséről”.
Az „állások” elavulása
Az ipari forradalom hajnala óta állandóan ott motoszkál bennünk a félelem, hogy gépekkel helyettesítenek minket. Sokakkal valóban meg is történt, hiszen a gépek olyan feladatokat vesznek át, melyeket korábban emberek végeztek. A teljes foglalkoztatás fenntartásának egyetlen módja a növekedés volt, én meg most azt mondom, vessenek véget a növekedésnek és ezzel a teljes (pénzért történő) foglalkoztatásnak is. Így, mivel ez a régi félelem újra fenyeget bennünket, nézzük meg, pontosan mit jelent, hogy a munkánkat egy gép veszi át.
Annak, hogy egy gép átvehesse a munkát, első feltétele, hogy az elvégzendő feladat mechanikus legyen. A társadalom egésze egyre gépiesebbé vált, egyre több munka lett egyöntetűen, rutinszerűen és a szabványosítottan gépies. Ez elkerülhetetlen volt olyan munkákban, ahol gépeket kellett működtetni vagy ahol be kellett kapcsolódni a gépek által uralt folyamatokba. Szorongásunk forrása sokkal mélyebb: nem az, hogy a gépek felváltanak minket, hanem, hogy mi magunk válunk géppé, úgy fogunk élni és dolgozni, mint a gépek.
A leghíresebb gépellenes mozgalom tagjai, a luddisták már a tizenkilencedik század elején tudatában voltak ennek. Kutatójuk, Kirkpatrick Sale szerint nem vak, babonás gyűlöletet tápláltak a gépek iránt, hanem úgy gondolták, hogy a gépeknek megvan a maguk helye. A mozgalom tagjait nem csak megélhetésük elvesztése dühítette fel, hanem a gyárak silány termékei, zsibbasztó unalma, az állandó veszély és az embertelen körülmények. A munka gépiesítése ellen tiltakoztak. Ha a magas képzettséget igénylő, önrendelkező alkotási folyamatot megalázó, veszélyes gyári munkával helyettesítik, az sérti az emberi szellemet.
Az együttérző gazdaság célja tehát nem „munkahelyek” biztosítása, ahogyan azt a legtöbb liberális politikus gondolja. Miután a munka mechanikussá vált, bizonyos értelemben már túl késő, embertelen munkát gépekkel is el lehet végeztetni. Nem állhatom meg, hogy ne nevezzem ostobának azokat a gazdasági programokat, amelyek több munkahelyet akarnak teremteni, mintha még mindig több árura és szolgáltatásra lenne szükségünk. Miért akarunk még több munkahelyet teremteni? Csak azért, hogy az emberek pénzt kereshessenek. Emiatt pedig akár gödröket is áshatnának a földbe, majd betemethetnék ezeket, hogy Keynes híres példájával éljek. A jelenlegi gazdaságpolitikák éppen erre tesznek kísérletet: figyeld meg, hogyan próbálják beindítani a lakásépítést, miközben 19 millió üres lakás van az Egyesült Államokban! (3) Nem lenne jobb inkább azért fizetni az embereket, hogy egyáltalán ne csináljanak semmit, hogy felszabadíthassák a kreatív energiáikat, és azzal a világ égető szükségleteire találjanak válaszokat?
Könnyen beláthatjuk a kisebb növekedés, a kevesebb munka szükségességét, és vannak eszközeink, hogy az energiáinkat más dolgokra fordíthassuk. Itt az ideje, hogy beváltsuk az ipar régi ígéretét, amely szerint a technológia lehetővé teszi, hogy a munkahét drámaian csökkenjen, és belépjünk „a szabadidő korába”. Sajnos, a szabadidő kifejezéshez a könnyelműség és az elvesztegetett idő mellékzöngéje társul, amely összeegyeztethetetlen a bolygó és az emberiség sürgető igényeivel a változás korában. Rengeteg fontos feladatot kell elvégezni; olyan munkát, amely összhangban van a nem-növekedéssel, mert nem feltétlenül termel eladható terméket. Erdőket kell újratelepíteni, beteg embereket kell gondozni és meg kell gyógyítani egy egész bolygót. Szerintem nagyon is elfoglaltak leszünk. Keményen fogunk dolgozni, értelmes dolgokat fogunk tenni, és már nem kell szélmalomharcot vívnunk a pénz működésével és a növekedés parancsával. Ugyanakkor azt is gondolom, több valódi szabadidőnk lesz, mint ma; vagyis megtapasztalhatjuk az idő bőségét. Az idő szűkössége az egyik oka annak, hogy a kelleténél többet fogyasztunk, ugyanis megpróbáljuk kompenzálni az ebben a legalapvetőbb tulajdonunkban elszenvedett veszteséget. Az idő élet. Ahhoz, hogy igazán gazdagok lehessünk, korlátlan urai kell legyünk a saját időnknek.
Eddig egy olyan rendszerről írtam, amely a pénzügyi ösztönzőket az ökoszisztéma és a többi közjószág megőrzése és bővítése felé fordítja, lehetővé téve, hogy a pénz növekedés hiányában is eljusson azokhoz, akiknek szükségük van rá. De van egy még radikálisabb módja annak, hogy véget vessünk a modern banki rendszerek alapját képező az „azokhoz áramoljon a pénz, akik szaporítani tudják” gyakorlatnak. Miért nem adunk csak úgy pénzt az embereknek? Mindenkinek. (4) A „társadalmi osztalék” vagy a „társadalmi bér” ötletét Major Douglas, a szociális hitel mozgalom alapítója vetette fel az 1920-as években.
Ennek a gondolatnak gazdasági és morális alapja is van. Douglas, egy brit mérnök, ugyanazt figyelte meg, mint Marx: a munkások a bevételek egyre kisebb részét kapják meg, ahogyan az ipar egyre kevesebb munkaerőt, de egyre több tőkét igényel, ami végül szegénységhez, vagyonkoncentrációhoz és a csökkenő kereslet miatt gazdasági válsághoz vezet. Ennek orvoslására azt javasolta, hogy minden polgár számára elegendő pénzt bocsássanak ki, hogy megvásárolhassák saját munkájuk termékeit, személyenkénti közvetlen kifizetésként és a vásárlások után járó kedvezményként, egyfajta negatív forgalmi adóként. Ez a javaslat nem áll olyan messze a gazdasági gondolkodás fő áramlatától mint gondolnánk: az ösztönző csekkek, melyeket az összes amerikai háztartásba eljuttattak 2008-ban, a társadalmi osztalék felhígított formái voltak és éppen azt a hatást célozták meg, amit Douglas elképzelt: azokhoz juttatni a pénzt, akik elköltik és így ellensúlyozni a gazdasági válságot. (5) Nem jóléti csekkek voltak, amelyeket csak a szegények kaptak, hanem mindenkinek kiosztott, növekedésösztönző csekkek.
A szabadidő és az újraelosztás alternatívája a növekedéssel szemben egyre elfogadottabbá válik, ahogyan a gazdasági lejtmenet folytatódik. A Németországban bevezetett Kurzarbeit, vagy „rövidített munka” program rövidebb munkahetet tesz lehetővé, hogy ezzel csökkentse a munkanélküliséget, feltűnő cáfolata az úgynevezett fix munka-mennyiség téveszmének. Egy cég ahelyett, hogy elbocsátaná foglalkoztatottai 20 százalékát, munkaidejüket csökkenti 20 százalékkal. A munkavállalók pedig kieső bérük nagy részét az államtól kapják meg támogatásként. Megmarad az állásuk, 20%-kal kevesebbet dolgoznak, miközben bérük mindössze 4-8%-kal csökken. (6) Az eredmények meggyőzőek: a német munkanélküliség a vártnál alacsonyabb maradt a recesszió idején, valamint az autóipar, ahol ezt a programot a leginkább alkalmazták, a termelésben egyetlen teljes-munkaidős munkahelyet sem vesztett 2009 első felében. (7) A Kurzarbeit program olyan, mint a társadalmi osztalék kicsiben, gazdasági és humanitárius motivációja is hasonló.
Világnézeti vagy morális alapja is van a társadalmi osztaléknak, amit tinédzserként ismertem fel, amikor Philip Jose Farmer: Riders of the Purple Wage című történetét olvastam. Douglast visszhangozva Farmer azzal érvelt, hogy az ipari technológia az emberiség számára hozzáférést biztosított e hatalmas, szinte erőfeszítés nélkül elérhető gazdagsághoz, hogy senkinek se kelljen nagyon keményen dolgoznia életszükségletei kielégítéséhez. Ez a könnyed bőség, amit a technológia és a föld természeti gazdagsága tett lehetővé, az egész emberi faj közös kincse; és minden embernek születési joga, hogy részesüljön belőle. Természetesen senkinek sincs joga több hasznot húzni bárki másnál, mondjuk Robert Boyle vagy Thomas Edison találmányaiból, még kevésbé abból a hatalmas kulturális kontextusból, amely az ő munkájukat
lehetővé tette. Neked vagy nekem sincs több jogunk ehhez a kulturális vagyonhoz, mint amennyi a földhöz vagy a genomhoz. Az emberiség egészének szóló ajándékként jutunk hozzá, őseink ajándéka, ahogyan a föld is Földünk, a Természet vagy a Teremtő adománya.
Legyünk kritikusak a fenti közhely hallatán: „a technológia tette lehetővé a gondtalan bőséget”. Ez a frázis elfogadja a Felemelkedés ideológiáját, mely, ahogy korábban kifejtettem, összeforr a korlátlan gazdasági növekedés elméletével. Valahogyan, több évszázadnyi munkaerő hatékonyságot növelő technológia után sincs több szabadidőnk, mint a vadászó-gyűjtögetőknek, az újkőkorszaki falusiaknak vagy a középkori parasztoknak volt. Ennek oka, hogy túl sokat termelünk és fogyasztunk a technológia által előállítható dolgokból, és túl keveset azokból, amelyeket a technológia nem tud előállítani. Általában az utóbbiak pontosan azok, melyek szembeszállnak a pénz homogenizáló, elszemélytelenítő törvényeivel: minden, ami egyedi, intim és személyes. Később még visszatérek erre a témára, most csupán figyeljük meg, hogy minden olyan igényünk, amely számszerűsíthető, könnyen teljesíthető is. Nem kell sokat dolgozni, hogy fizikai szükségleteink, például hogy legyen mit ennünk, legyen ruhánk és fedél a fejünk fölött, teljesüljenek. Biztosan nem kell többet dolgoznunk annál az átlagos húsz óránál, mint amennyit a kalahári őslakosok a megélhetésükre fordítottak kőkorszaki szerszámaikkal a sivatag mostoha körülményei között 1970-ben. Biztosan nem kell kevésbé biztonságban éreznünk magunkat és többet aggódnunk a megélhetésünk miatt, mint a késő középkori parasztoknak, akik évente 150 szentet ünnepeltek munkaszüneti nappal.
A munkára való hajlandóság
Micsoda őrültség, hogy inkább még több felesleges házat építünk, ahelyett, hogy mondjuk tengeri teknős tojásokat mentenénk meg az olajszivárgástól? Minden arra vezethető vissza, hogy a közjavak elfogyasztása nyereséget hoz, míg azok helyreállítása önzetlenség kérdése. Az e könyvben javasoltak megfordítják ezt a dinamikát. A költségek internalizálása a pénz áramlásának és az emberi tevékenység fókuszának irányát a fogyasztásról a szentség felé fordítja. A negatív kamatú pénz lehetővé teszi, hogy a tőke olyan helyre kerüljön, ahol nem termel a befektetettnél több pénzt, de véget vet a jövő kiárusításának. Ezek az intézkedések azonban önmagukban nem elégségesek, mert a világ meggyógyításához szükséges feladatok egy része alapvetően nem gazdaságos. (8)
A kérdés tehát az, hogyan lehet megteremteni annak feltételeit, hogy az emberek fontos, de gazdasági értelemben vett hasznot nem hozó munkát végezzenek. Mint a javak újraelosztásának, ennek is alapvetően két módja van. Az egyik a társadalmi osztalék, ahogy leírtam, ami hígított formájában ma is létezik, ösztönző csekkekként, adókedvezményekként, szociális támogatásokként és így tovább. Ez anyagi szabadságot ad az embereknek, hogy olyan tevékenységet végezhessenek, amivel senki sem bízná meg őket (mivel nem termel jövedelmet a munkáltatónak) és ami nem hoz létre semmi eladhatót.
A gazdasági nyereséget nem termelő munka támogatásának másik módja, hogy a kormány (vagy más szervezet) fizet az embereknek a szép és valóban szükséges dolgok megteremtéséért, amelyek értékessé váltak számunkra. Ennek előfutárát láthatjuk a New Deal-ben, amikor munkanélküliek millióit alkalmazták nem csak infrastrukturális beruházásokra, amelyek egy napon majd gazdasági megtérülést hoznak, hanem olyan feladatokra is, mint a népzene gyűjtése és feldolgozása, valamint pihenő övezetek létrehozása. Továbbmenve, ez lényegében az államszocializmus víziója. A központi tervezés azonban gyakran elvéti a fontos szükségleteket, lehetőséget ad a hatalommal való totalitárius visszaélésre és nem képes felhasználni az egyének és a helyi szerveződések kreativitását. A társadalmi osztalék alkalmazásával abban bízhatunk, hogy az emberek a gazdasági szükségszerűség által többé nem korlátozva, hanem magától értetődő módon a jó és a szükséges feladatokat választják. Ezek a szabad, nem korlátozott döntések – a szabadjára engedett vágy eredményei – segíteni fognak a szent feladatok megtalálásában.
Az emberi természetről alkotott két elképzelés verseng egymással, és így kétféle látásmód van azzal kapcsolatban is, hogyan kell működtetni a társadalmat. Az egyik azt mondja: „Szabadítsátok fel az embereket a gazdasági kényszer alól, és gyönyörű munkát fognak végezni.” A másik azt mondja: „Adjatok szép feladatokat, és gazdasági kényszerrel bírjátok rá az embereket ezek elvégzésére.” Az első bízik az emberek természetes alkotóvágyában, és hogy képesek magukat ennek szolgálatába állítani; a második a politikai döntéshozók kezébe adja a döntést, hogyan allokálják az emberi munkaerőt. Úgy gondolom, hogy mindkettő fennmarad még egy jó ideig, és végül, ahogyan a politikai folyamatok egyre befogadóbbá, alulról és önmagukat szerveződővé válnak, a kettő egybeolvad.
A társadalmi osztalékkal és hasonló juttatásokkal szembeni egyik ellenvetés, hogy az embereknek nem lenne motivációjuk dolgozni. Úgy gondolkodunk: „ha valamiképpen nem kényszerítjük rá az emberekre a munkát, akkor egyáltalán nem csinálnak semmit, tehát szükség van valamilyen ösztönzőre”. Miért is dolgoznánk, ha az alapvető szükségletek munka nélkül is kielégülhetnek? Eszerint a hiány, sőt a mesterségesen előidézett hiány, egy pozitív dolognak tűnik, mert ellensúlyozza az emberi lény veleszületett lustaságát. Ez a gondolkodásmód ismét az ellenőrzés, az uralom és az egyénnel szemben vívott háború nézőpontjából fakad. De vajon valóban olyan az emberi természet, hogy nem vágyik alkotni? Tényleg szükségünk van jutalomra, hogy rávegyen a munkára és szankciókra, melyek büntetik tunyaságunkat?
Vagy másképp fogalmazva, az emberi természet nem vágyik adni, csak elvenni?
Szerintem ez nem így van. Életem legfájdalmasabb időszakai azok voltak, amikor nem éreztem teljesnek magam a munkámban, amikor nem olyan célokra használtam a tehetségemet, melyekben hittem volna. Talán te is tapasztaltál hasonlót. Nagyon jól emlékszem egy tajvani szoftver cég értekezletére, ahol fordítóként és üzleti tanácsadóként dolgoztam huszonévesen. Valamilyen új technológiáról, 3D-s hangzásról, vagy valami hasonlóról beszélgettünk, és úgy tűnt, a teremben mindenki rettenetesen aggódik amiatt, hogy az hogyan érinti a terméküket. Hirtelen felmerült bennem a kérdés: „Várjatok egy percet, úgy értitek, hogy ez tényleg érdekli az embereket? Mert én egyáltalán nem törődöm azzal, hogy ennek, vagy bármely más terméknek van-e 3D-s hangja.” A következő
érzés a sötét kétségbeesés volt, mert rájöttem, hogy azért érdekelt, mert megfizettek, hogy érdekeljen, és nem tudtam elképzelni más reális alternatívát. Ilyeneken töprengtem: „Fogom-e valaha is azt tenni, ami tényleg foglalkoztat? Mikor fogok eljutni oda, hogy tényleg az életemet éljem, és ne egy olyat, amiért megfizetnek?”
Ennek a könyvnek alapvető feltevése, hogy az emberek természetükből fakadóan szeretnek adni. Beleszületünk a hálába: tudjuk, hogy kaptunk és arra vágyunk, hogy viszonzásképp adhassunk. A mai gazdaság messze van attól, hogy vonakodó embereket noszogasson, lustaságuk ellenére adjanak másoknak; a mai gazdaság arra kényszerít minket, hogy megtagadjuk a velünk született nagylelkűséget és tehetségeinkkel egy olyan rendszert tartsunk fenn, amely szinte senkit sem szolgál. A megszentelt gazdaság felszabadítja munkakedvünket és vágyunkat, hogy adhassunk. Bármelyik ismerősöm rengeteget tudna adni, de legtöbbjük úgy érzi, nem lehet, mert nincs benne pénz. És nem arról van szó, hogy ne lenne szükség arra, amit adhatnak! Rengeteg szép feladat van. Az általunk ismert pénz nem tudja összekapcsolni az ajándékokat és az igényeket. Miért kell mindenkinek keményen dolgozni az életben maradásért, miközben annak szükségleteit könnyen ki lehetne elégíteni (akár a technológiának köszönhetően, vagy ettől függetlenül) nagyon kevés emberi munkával? Ez a szűkösség miatt van, amit a pénz természete gerjeszt.
A feltételezés, hogy az emberek nem akarnak dolgozni, nagyon mélyen beágyazódott a közgazdaságtanba, gyökerei pedig még mélyebbre nyúlnak, egészen a Különálló Én meséjébe. Ha a több neked, azt jelenti, hogy kevesebb jut nekem, és ha a te jóléted számomra közömbös, vagy kedvezőtlen, miért is vágynék arra, hogy bármit adjak bárkinek? A biológia „önző génje”, mely szaporodásának önérdekét igyekszik maximalizálni, megfeleltethető a közgazdaságtan „racionális szereplő”-jének, aki pénzügyi önérdekét akarja maximalizálni. Azt feltételezi rólunk, hogy semmilyen munkát sem akarunk elvégezni, melynek mások látják hasznát, kivéve, ha az nekünk is érdekünk. Azt, hogy nem igazán szeretünk adni, tehát kényszeríteni kell bennünket erre azzal, hogy megfizetnek.
A közgazdasági tankönyvek a munka „haszontalanságáról” beszélnek, azt feltételezve, hogy ha ezt nem „kompenzálják” bérekkel, az emberek természetüknél fogva helyette inkább … inkább mit is csinálnának? Inkább fogyasztanak? Inkább nem tesznek semmit? Vagy szórakoznak? A szűkösségen alapuló gazdasági rendszer igazolása beépült ennek alaptételébe, magában foglalja az emberi természettel szembeni mély előítéletet. Ez a könyv viszont másfajta feltételezéssel él az emberi természetről: alapvetően isteni, kreatív, nagylelkű lények vagyunk, egyik legnagyobb vágyunk adni és alkotni. Ahhoz, hogy ez a szemlélet megjelenjen a pénzrendszerben, meg kell találnunk a módját, hogy gazdagon megjutalmazzuk a társadalomnak adott ajándékokat anélkül, hogy ez a jutalom az elnyomás vagy a szolgaság egy formájává váljék.
Az általunk megtapasztalt hiány pénzrendszerünk mesterséges terméke, ugyanúgy, ahogy az emberi alaptermészetnek tartott lustaság is csak az e rendszer által teremtett munkára adott megfelelő válasz. Ha azon kapod magad, hogy lusta vagy, halogató, munkádat felületesen végzed, állandóan késésben vagy, szétszórt és így tovább, meglehet, hogy a probléma nem a te jellemedben
van: talán így lázad a lelked a „nem-szeretem” munka ellen. Ez egy üzenet: „Ideje, hogy megtaláld az igazi munkád; azt, amelyben képességeidet valami értelmes dologra használhatod.” Hagyd csak figyelmen kívül ezt az üzenetet, és a tudatalattid depresszión, önszabotázson, betegségen vagy baleseten keresztül fogja kikényszeríteni, lehetetlenné teszi, hogy olyan életet élj, amely nincs összhangban nagylelkű lényeddel.
Egy megszentelt gazdaságban az emberek továbbra is sokat dolgoznak; nem azért, mert muszáj, hanem, mert dolgozni akarnak. Akartál-e valaha is adni az idődből vagy az energiádból egy jó ügy érdekében, de mégsem tetted, mert „nem engedhetted meg magadnak”? A társadalmi osztalék lehetővé teszi az ajándékok szabad áramlását a szükségletek felé és összehangolja munkánkat szenvedélyünkkel, nagylelkűségünkkel és művészi képességeinkkel.
Sok ember fog fizetett állást vállalni még így is, vagy azért, hogy kiegészítsék a társadalmi osztalékot (amely valószínűleg a létminimumhoz lesz elég), vagy azért mert munkájukat önmagáért is szeretik. De ezt saját döntésük alapján, nem pedig kényszerből teszik. A „megélhetéshez szükséges pénzkereset” kényszerítő mechanizmusának hiányában a megalázó és unalmas munka piaca beszűkülne. Ahhoz, hogy dolgozókat csábítsanak magukhoz, a munkáltatóknak értelmes munkát kell felajánlaniuk és olyan munkafeltételeket, melyek tiszteletben tartják az emberi méltóságot. Sok ilyen munka lesz, mert a közjószág-alapú pénzrendszer által finanszírozott munka nagy része természetéből fakadóan értelmes (hisz a pénzügyi öszöntzők a megőrzést és helyreállítást ösztönzik).
Lényeges, hogy az emberek társadalmi osztalék hiányában is rengeteg munkát végeznek ellenszolgáltatás nélkül. Az internet nagy része önkéntes munkán alapul, a nyílt forráskódú szerver szoftvertől az ingyenes tartalmakig. Szervezetek működnek úgy, hogy összes munkatársuk keményen dolgozó önkéntes. Nincs szükségünk pénzügyi ösztönzőkre a munkához, sőt valójában akkor nyújtjuk a tőlünk telhető legtöbbet, amikor a pénz szóba sem kerül. (9) Milyen lenne a világ, ha az emberek támogatást kapnának, hogy csodás dolgokat vigyenek véghez, melyeket ma a gazdasági szükségszerűséggel küzdve nem tesznek meg?
A megszentelt gazdaságtan egy olyan világot vizionál, ahol az emberek szeretetből, nem pedig a pénz miatt cselekszenek. Te mit tennél egy ilyen gazdaságban? Megtisztítanál egy mérgező hulladékkal szennyezett területet? Problémás serdülők „nagy testvére” lennél? Menedéket építenél az emberkereskedelem áldozatai számára? Visszatelepítenéd a veszélyeztetett fajokat a vadonba? Városi kerteket építenél? Nyilvános előadásokon lépnél fel? Segítséget nyújtanál leszerelt veteránoknak, hogy visszataláljanak a civil életbe? Mit tennél a pénz alóli rabszolgaságból felszabadulva? Hogy nézne ki a saját életed, az igazi? A látszatélet alatt, amit azért élünk, mert megfizetik, ott szunnyad az igazi élet, a te életed.
Ahhoz, hogy élettelivé válj, követned kell a kérdés iránymutatását: „Miért vagyok itt?” Ma a legtöbb állás megtagadja ezt az érzést, hiszen nyilvánvalóan nem azért vagyunk itt, hogy egy futószalag mellett dolgozzunk, ráerőltessünk másokra valamilyen terméket vagy, hogy bűnrészessé váljunk emberek elszegényítésében vagy a környezet pusztításában. Igazából senki sem akar ilyen munkát végezni, és egy nap nem is kell majd senkinek.
Ki vigye el a szemetet?
Reális ez a kijelentés? Hadd osszak meg veled egy gondolatfoszlányt, melyet tavaly tavasszal írtam.
Egy szolgalelkű világ
Épp egy nagy repülőtéren írok. Emberek ezrei dolgoznak itt, és munkájuk közül kevés méltó ténylegesen az emberi léthez.
Szállodai transzferrel mentem ki a repülőtérre. Útközben meséltem a sofőrnek, egy perui bevándorlónak, a hétvégi előadásomról és a szebb világról szóló víziómról, és egy ponton szemléltetésképp megjegyeztem: „Itt van ön is, egész nap oda-vissza autózik a reptér és a szálloda közt, biztos vannak pillanatok, amikor azt gondolja: „Nem azért jöttem a Földre, hogy ezt csináljam!”
„Persze, ez így van”- mondta.
Nem tudok nem ugyanerre gondolni, ahogy elnézem a pénztárost a reptéri boltban, miközben beüti a tételeket, átadja a visszajárót és azt mondja: „Köszönöm uram, szép napot kívánok”. Vagy a néma, mogorva, pléharcú férfit, aki végigjárja a szemeteskukákat, a tartalmukat egy kosarába gyűjti és kicseréli a műanyag zacskót. Milyen világot hoztunk létre, melyben egy emberi lény ilyen feladatokat végez egész nap? Mivé váltunk, hogy még csak fel sem háborodunk emiatt?
A jegypénztáraknál és a kapuknál dolgozó férfiak és nők valamivel érdekesebb munkát végeznek, amelynek betanulása nem néhány óra, hanem néhány nap vagy hét, de még így is, munkájuk messze nem használja ki egy emberi lény képességeit és kreativitását (bár lehet, hogy van olyan szempont, amelyből ez a munka kielégítő, „mások szolgálata”, az emberek felvidítása, vagy találkozás másokkal, stb.). Ugyanez vonatkozik az utaskísérőkre is. Csak a pilóták, a légiforgalmi irányítók és a szerelők végeznek olyan munkát, ami valóban lekötheti az emberi elme tanulási kapacitását néhány hónapnál hosszabb ideig is.
Furcsa számomra, hogy a legrosszabb és a legkegyetlenebb munkát fizetik meg legkevésbé. Értem én ennek a gazdasági vetületét, de valami lázad bennem ez ellen a logika ellen, és azt akarja, hogy a poggyászrakodók, a járművezetők és a pénztárosok több, nem pedig kevesebb fizetést kapjanak, mint a pilóták.
Az ő rabszolgamunkájuk nélkül a repülőtér és a társadalom nem működhetne jelenlegi formájában. Utazásom az ő munkájuktól függ, a munkájuktól, amelyért olyan kevés fizetést kapnak, hogy alig tudnak megélni.
És miért vállalnak el ilyen munkákat? Természetesen nem azért, mert ebben látnák életük értelmét. Ha alkalmad van megkérdezni őket erről, és nem bántja meg őket a kérdés, elmondják: „Ezt kell tennem. Meg kell élnem valamiből, és ez a legjobb munka, amit találtam.”
Tehát mai utam csak azért valósulhat meg, mert vannak emberek, akik olyan munkát végeznek, amit nem akarnak, csak hogy életben maradjanak. Ez az, amit a „megélhetés” takar. Ha veszélyben az életben maradásuk, az lényegében olyan, mintha pisztolyt szorítanának a fejükhöz. Ha arra kényszerítelek, hogy dolgozz nekem, különben meghalsz, akkor a szolgám vagy. Amennyiben világunk sok ember méltóságon aluli munkájára épül, persze nemcsak a repülőtereken, hanem
gyárakban, üzemekben, ültetvényeken és szinte mindenhol, akkor egy rabszolgatartó világban élünk. Bármiért, ami a rabszolgamunkából származik, elviselhetetlen lelki árat fizetünk: fájdalmas űrt érzünk valahol legbelül, amitől szégyellünk a többiek szemébe nézni.
El tudjuk viselni, egy vállrándítással belenyugodni, hogy egy rabszolgatartó világban élünk? Azt akarom, hogy képes legyek belenézni minden férfi és nő szemébe, tudván, hogy nem az ő megaláztatásuk árán jutok előbbre.
* * *
Van egy önzőbb indítékom is, amiért nem akarok egy szolgaságba hajtott világban élni: a rabszolgamunka termékeibe beleköltözik az a lelkület. Csak egy rabszolga képes ilyen gagyi, lélektelen, mérgező, csúnya és olcsó tárgyakat és épületeket előállítani mint amilyenek ma körülvesznek minket. Csak egy rabszolga lehet ilyen sértődött és kelletlen, miközben kiszolgál. (10) A „termékeink és szolgáltatásaink” túlnyomó többségét olyan emberek állítják elő, akik csak a pénzért, csak „muszájból” teszik a dolgukat. Olyan világban akarok élni, ahol a munkájukat szerető emberek gyönyörű dolgokat hoznak létre.
Bárki, akibe belecsontosodott az az előítélet, miszerint a munka valami nem kívánatos dolog, naivnak gondol, amiért egy olyan rendszert javasolok, amelyben senki sincs rákényszerítve, hogy dolgozzon. Akkor ki termelné meg az ételt? Ki vinné el a szemetet? Ki söpörné az utcát? Ki dolgozna a gyárakban? Nem azt javaslom, hogy szüntessünk meg minden kellemetlen munkát a közeljövőben, csak azt, hogy egyre kevesebb legyen ezekből. Már ma is, annak ellenére, hogy a politikusok mindent megtesznek, hogy több ilyen munkahelyet teremtsenek, és mi is mindent megteszünk, hogy a fogyasztás folyamatosan bővüljön, kevesebb ilyen „munkahely” van.
De ki fogja elvinni a szemetet? El kell-e fogadnunk azt a társadalmat, amelyben a legrosszabb munka a legkevésbé szerencsésekre marad? Amelyben az emberek egy részének alantas munkát kell végeznie, mivel a túlélés pénz-alapú nyomása erre kényszeríti? Ha egyetértünk azzal, hogy szükség van néhány megalázó állásra és egy olyan gazdaságra, amely ráerőlteti néhány emberre ezen munkák elvégzését (mert különben hajléktalanok lennének és éheznének), akkor lényegében elfogadjuk a rabszolgaságot: „Megteszed, vagy meghalsz.” Vajon lehetséges, hogy olyan modern gazdaságot hozzunk létre, amely kifinomult munkamegosztásával feleslegessé teszi a vécépucoló és kukás életpályákat? Vizsgáljuk meg a megalázó munka kérdését kicsit részletesebben a kukások példáján keresztül. (11)
Először is, miért van egyáltalán szükségünk kukásokra? Miért is van olyan sok összegyűjtendő szemét? Mert rengeteg eldobható ócskaságot vásárolunk, mert nem komposztáljuk az ételmaradékot és mert rengeteg csomagoló anyagot használunk, újrahasznosítás nélkül. Eldobható termék és csomagolás azért létezhet, mert mesterségesen olcsón tartják. A csomagolás előállításához szükséges nyersanyagok és a feldolgozás költségeinek nagyobb része externalizált, csakúgy, mint a hulladéklerakók és a hulladékégetők költsége. Amikor, ahogy a 12. fejezetben javasoltam, ezeket a költségeket internalizálják, az eldobható dolgok előállítása egyre kevésbé lesz gazdaságos, és az olyan dolgok, mint például az utántölthető tartály, a környezetvédelmi szempontokon túl gazdaságilag is indokolttá válnak. Hasonló megfontolások vonatkoznak az
ételmaradék komposztálására is, ahogyan a távoli mega-mezőgazdaság rejtett támogatásainak (közlekedés, víz, vegyi anyagok, stb.) megszűntével az otthoni kertészkedés jobban megéri majd. Valójában nincs is rá okunk, hogy ennyi szemetet állítsunk elő. (12)
Ami a szemétszállítással történik részleteiben különbözni fog attól, ami a gyári munkával, a gondnoki szolgáltatásokkal, a szupermarket pénztárosi munkával vagy bármilyen más sokszor kellemetlen és megalázó, de a világ mai működéséhez szükséges munkával történik. Ezen állások mindegyike más-más módon fog visszaszorulni vagy megszűnni. A kicsi, sok terményt előállító gazdaságok megszüntetik a megalázó rabszolgamunka nagy részét. A kis fogadók, a vendégházak, valamint a szívességi vendéglátás miatt kevesebb szükség lesz profi szállodai szobalányokra. A technológia, a gépesítés és a robotika tovább csökkenti a futószalag melletti munkát. A kevesebb, de tartós termékek előállításának ösztönzésével csökken a gyártás, de nő a karbantartási és javítási munkák mennyisége, amelyek sokkal kevésbé rutinszerűek, több bennük a kihívás. Az ipari formatervezés pedig a költségek minimalizálása helyett az unalmasságot akarja majd minimalizálni, mivel az ilyen állásokat az emberek jókedvükben és nem szükségből töltik be.
Kevés ember hajlandó nyolc órán át dolgozni a futószalag mellett, végtelen paradicsomsorokat szüretelni vagy vécét takarítani egész nap, kivéve, ha úgy érzi, hogy nincs más választása. Azonban mindenki számára lesz választási lehetőség, ezért a gazdaságnak úgy kell fejlődnie, hogy néhány kivételtől eltekintve megszüntesse az ilyen szerepeket, ha nem is teljesen. A mosogatás, a vécétisztítás, vagy a hasonló feladatok is csak akkor unalmasak és lealacsonyítók, ha túl sokáig tartanak. Dolgoztam a bátyám kis biofarmján és egy kis építési vállalkozásnál. Egyik munka sem volt nyomasztó, mert a különböző feladatokat kicsiben és csak rövid ideig csináltuk. Persze, vannak unalmas tennivalók, mint kiásni három sor krumplit, vagy nyílást vágni 200 dúcba, de ezek nem voltak mindennapos megpróbáltatások és közben rendszerint tréfálkoztunk, vagy lehetőség adódott elmélyült gondolkodásra. Naponta néhány órás szemétgyűjtés, mosogatás, hamburgercsomagolás vagy szállodai szobatakarítás egy-két szezonon keresztül nem annyira nyomasztó. Sőt, vannak olyan időszakok az ember életében, amikor jól esik megpihenni valamilyen monoton munkában. Voltak ilyen időszakaim, amikor a rutinszerű fizikai munka gyógyír volt a lelkemnek.
Nem fog minket tétlenné tenni, ha kevesebb lesz abból, amit ma „munkának” hívunk, és nem fogjuk az időnket ízetlen örömökre fecsérelni. Már említettem, hogy az emberi szükségletek végesek, de természetesen vannak olyan igények, amelyek bizonyos értelemben végtelenek. Az, hogy kapcsolódjunk a természethez, szeressünk, játszunk és alkossunk, az igény, hogy megismerjünk másokat és megismerjenek bennünket – egyiket sem lehet kielégíteni azzal, hogy több dolgot vásárolunk. A végtelen szükségleteket megpróbáljuk úgy kielégíteni, hogy egyre több véges dolgot halmozunk fel. Olyan ez, mintha egy égre törő tornyot próbálnánk építeni.
A nem-pénzesített világban megjelenik minden, amit nem lehet számszerűsíteni. Ma a számszerűsíthető dolgok bőségében dúskálunk, és hiányt szenvedünk a nem számszerűsíthetőkből: hatalmas, de ronda épületek, bőséges, ám üres
kalóriák, mindenütt jelenlevő, de ócska szórakoztatás vesz körül minket. Ugye egyetértesz: a pénz birodalmának csökkentése frissítő változást jelentene?
A véges szükségletek – táplálék, fedél, ruházat, és így tovább – számszerűsíthető igények, és így természetes módon illeszkednek az áruk, és vele a pénz birodalmába is. Könnyen kielégíthetőek, sőt a technológiának köszönhetően, egyre könnyebben. (13) Magától értetődő lenne, hogy kevesebbet és kevésbé keményen kelljen dolgoznunk, hogy kielégítsük véges igényeinket, és így az emberi időt és energiát egyre nagyobb arányban fordíthatnánk a végtelen igényekre: a művészetre, a szerelemre, a tudásra, a tudományra és a szépségre. Ennek megfelelően az is egyértelmű, hogy az emberi tevékenység egyre kisebb része maradna a pénz és a munka világában.
Ehelyett egészen eddig arra törekedtünk, hogy a végtelent végessé tegyük, és ezáltal lealacsonyítottuk a művészetet, a szerelmet, a tudást, a tudományt és az összes szépséget. Kiárusítottuk őket. Amikor a kereskedelmi alkalmazhatóság vezérli a tudományt, akkor nem tudás, hanem valami hamis birtokosai leszünk a végén, ami valójában áltudomány a profit szolgálatában. Amikor a művészet a pénzt veszi célba, akkor „művészet” lesz a művészet helyett: egy öntudatos ön-karikatúra. Hasonló perverziók adódnak, ha a tudást alárendelik a hatalomnak, ha a szépséget egy termék eladására használják, és ha vagyonnal próbálnak szerelemet vásárolni vagy a szerelmet vagyonszerzésre használják. A kiárusítás kora azonban lezárult.
A mindent pénzzé tevő világ hosszú felemelkedése a végéhez közeledik, munkánkban és életünkben betöltött szerepe megváltozik, felkavarja a régóta visszatartott megérzéseket, félelmeket és korlátokat. Az ókori görögök óta a pénz egyre növekvő mértékben vált egyetemes eszközzé és egyetemes céllá, vagyis határtalan vágy tárgyává. Ennek már vége. Térvesztése már elkezdődött, és egyre több energiánkat fogjuk azoknak a területeknek szentelni, ahova a pénz nem juthat el. A szabadidő növekedése, vagy pontosabban, a szenvedéllyel végzett munka kéz a kézben jár a pénzgazdaság nem-növekedésével. Az emberiség felnőttkorba lép, egy olyan korba, amikor a fizikai növekedés véget ér, és figyelmünket arra fordítjuk, amit adni akarunk.
Jegyzetek
1. A kereslet végtelen rugalmassága magyarázza például, hogy a szabadidő gazdaságának korát örökké elodázzuk a fix munka-mennyiség téveszme alapján. Ezt valójában a fix munka-mennyiség téveszme téveszméjének kellene átneveznem, mert ez a megtévesztő téveszme azt állítja, hogy a gazdaság által igényelt munka mennyisége örökké növekedni képes, így aztán a technológiai fejlesztések nem teszik lehetővé a rövidebb munkahetet, sem a termelésre szánt idő csökkentését.
A Jevon paradoxon egy ugyanezen alapvető feltételezésen nyugvó, hasonló érvelés, amely szerint a hatékonyság javulása nem vezet az adott erőforrás (beleértve munka) felhasználásának csökkenéséhez, hanem éppen azt növeli. Például, ha a világítás olcsóbbá válik, többet fogunk használni belőle. Ha a korábbi áramfogyasztás ötödét fogyasztó kompakt fénycsövekre váltunk, ötször többet szerelünk majd fel belőlük. És mivel olyan olcsók, lehet, hogy még a hátsó
udvarba is teszünk, a következő nyári kerti-partikra gondolva. Az általam fentebb leírt növekedésgátló tényezőkre alkalmazva a Jevon’s paradoxon szerint az olcsóbb hirdetési lehetőség azt jelentené, hogy még többet költünk rá. De ez megint csak a kereslet felfelé való végtelen rugalmasságát feltételezi: azt, hogy képesek vagyunk végtelen mennyiséget felhasználni a világításból, a hirdetésből és így tovább. Az érvelés egy kidolgozottabb változata szerint még ha a kereslet teljesen kielégítetté válik is egy területen, a hatékonyság bármely további javulása által felszabadított pénzt valamely más területen költik el. Vagyis azt feltételezzük, hogy általánosságban a szükségleteink végtelenek. Ezzel együtt jár egy másik feltételezés is: a természet, a kultúra és a többi területen korlátlanul mindent bevonhatunk a pénz birodalmába. A korábbi időkben úgy tűnt, mintha a természet erőforrásai valóban korlátlanok lennének, de ma már nyilvánvaló, hogy ez nem igaz. A gazdaságilag művelt olvasó alkalmazhatja a párhuzamos logikát a klasszikus közgazdaságtan más fogalmaira is, mint például a Say törvény, a törött ablak elmélet és így tovább. Mindez a Felemelkedés meséjének része, miszerint felemelkedünk, hogy örökkön-örökké uralkodhassunk a természet fölött.
2. Keynes, J. Maynard. Economic Consequences of the Peace, 20; A kiemelés tőlem származik. Erre a szakaszra itt hívták fel a figyelmemet: www.lump-of-labor.org
3. Sőt, házak milliói a kelleténél sokkal nagyobbak. Néhány országban harminc ember is egész boldogan él akkora térben, mint amekkorát egy felső-középosztálybeli amerikai család elfoglal. Érdekes, hogy a gazdasági válság elkezdi visszafordítani ezt az elszigeteltség és a családok széthullása felé tartó tendenciát, mivel a felnőtt gyerekek kénytelenek visszaköltözni a szüleikhez, vagy a szülők a gyerekekhez.
4. Ez nem vezet tartós inflációhoz, hacsak a teljes pénzkínálatot meg nem emelik. Az itt körvonalazott rendszerben azonban számos módja van a monetáris bázis csökkentésének, amely lehetővé teszi a pénzkínálat szempontjából semleges társadalmi osztalékot. A hagyományos módszerek, mint például az adózás és a központi bank nyíltpiaci műveletei mellett erőforrás-fedezetű pénz kibocsátásával is lehetne szabályozni a pénzkínálatot. Végül, a romló pénz és banki tartalékokra kivetett negatív kamat csökkentik a pénzkínálatot a negatív kamat rátájának megfelelő mértékben. A jelenlegi pénzkészletet egy 5 százalékos negatív kamat mellett háztartásonként évi 1000 dollár kifizetését tenné lehetővé a pénzkínálat szempontjából semleges módon. Ha a bankmentési akciók során nagy mennyiségű egyéb hitelviszonyt megtestesítő eszközt tesznek pénzzé, ami szükségessé válhat, hogy megmentsék a pénzügyi infrastruktúrát, az álláspénzből származó ilyen kifizetés akár tízszer ekkora is lehet.
5. Természetesen ugyanakkor sokkal több állami pénzt pazarolnak olyan pénzintézetekre, melyek bűnösek a válság kirobbanásában.
6. Hassett, Kevin. “U.S. Should Try Germany’s Unemployment Medicine.” Bloomberg. November 9, 2009
7. James, Frank. “Unemployment Cure Could Lie in German-Style Job Sharing.” NPR.org. December 3, 2009.
8. Gazdaságtalan alatt azt értem, hogy a pénzügyi befektetéssel negatív megtérülést lehet csak elérni, még a negatív kamathoz képest is kevesebb pénz jön vissza. Felvethetnéd gazdasági érvként, hogy ha az összes költséget internalizálnánk és a társadalomra és az ökoszisztémára gyakorolt összes hatást számszerűsítenénk, akkor minden hasznos tevékenység gazdaságossá válna. Azonban, ha mindent számszerűsíteni akarunk, az is a probléma része. Jobb meghagyni a világ egy részét a megszámlálhatatlan területén, az ajándék birodalmában.
9. Számos szociológus és közgazdász szerint a pénz csak a rutinszerű, gondolkodást nem igénylő feladatoknál hatékony motiváló eszköz. Bárminél, ami kreativitást és elvont gondolkodást igényel, a monetáris ösztönzők bevezetése még vissza is fogja a teljesítményt. Ez elég nyilvánvalónak tűnik, mivel elvonják a figyelmet a feladatról. E témáról többet megtudhatunk Dan Pink műveiből.
10. Az a tény, hogy az ilyen állásokat betöltő emberek gyakran barátságosak és kellemesek, az emberi szellem kiolthatatlan nemességéről tanúskodik.
11. Megalázó, vagyis mi annak találjuk. Bármely munka, amely nem alkalmaz erőszakot másokkal szemben, végezhető méltósággal, játékossággal és szeretettel.
12. Maga a szemét jelensége is viszonylag új keletű. Volt feleségem az 1970-es években Tajvan vidéki részén nőtt fel, emlékszik, hogy nem volt szemeteskocsi a falujukban. Mindent felhasználtak, újrahasznosítottak, komposztáltak vagy elégettek. Még ma is, Harrisburgban, Pennsylvániában, az újrahasznosítást vagy az újrafelhasználást támogató különösebb infrastruktúra nélkül is, körülbelül negyedannyi háztartási hulladék keletkezik nálam, mint a szomszédaimnál. Tehát azt hiszem, tökéletesen ésszerű azt feltételezni, hogy egy nemzedéken belül talán a mai tizedére csökkenhet a szemétszállítás.
13. A tény, hogy emberek milliárdjai nem jutnak hozzá az élet puszta szükségleteihez, nem azért van, mert nem tudjuk kielégíteni ezeket, hanem mert nem elégítjük ki ezeket. (lásd 2. fejezet) Az ok egy olyan gazdasági rendszer, amely serkenti a mesterséges hiányt és eltéríti a munkaerő és az erőforrások áramlását.

Comments are closed.