Gondolatok a földről

Gerbovits Jenő volt kisgazda politikus, 1990-től 1994-ig országgyűlési képviselő, az
Antall-kormány kárpótlásért felelős első tárca nélküli minisztere volt az 1990. májusi
kormányalakítástól 1991. január közepéig. Az 1992-es kisgazda pártszakadás idején a
Torgyán-ellenes kisgazda tömörüléshez, a 36-ok csoportjához tartozott, majd 1993-tól az
Egyesült Kisgazdapárt frakciójának tagja volt.
Gerbovits a Független Kisgazdapártnak annak 1989-es újjáalakításától tagja volt, 1991
júniusában a párt egyik alelnökének választották, ezt a tisztségét is a 92-es pártszakadásig
töltötte be. A Magyar Parasztszövetségnek 1989 és 1991 között főtitkára, majd 1994-ig
társelnöke volt.

 

GONDOLATOK A FÖLDRÓL

Nem igényel különösebb bizonygatást, miszerint hazánkban két terület van, ahol mindenki szakértő: a foci és a föld!

Ennek a gondolkodásnak, s cselekvésnek, mely a törvényalkotásban – úgy, mint a végrehajtó hatalomban is tetten érhető ; – meg is van az eredménye!

Mielőtt gondolataimat leírnám és közreadnám, szűkre szabva azt is mondhatnám, hogy a suszter maradjon a kaptafánál! Nem azt teszem, mert sokkal többre becsülöm a cipészt, a csizmadiát, a lábbeli készítő szakmát. Azt viszont mondom, hogy azóta nem járunk rámás csizmában, gojzervarrott cipőben, amióta a közigazgatásba, a gyárak élére, Tsz-ek vezetésére vezényelték őket.

Mondhatnám azt is, s ezzel leegyszerűsíthetném a dolgot, hogy dilettánsok álljatok félre! Nem mondom!

De azt igen, s parancsolóan, keményen, a tőlem megszokottan, hogy aki nem vett földet, az alkotás eredményét, a gyarapodás élményét nem élte meg, másrészt, akitől nem vették el a földjét, annak gyötrelmét sem szenvedte meg; akinek padlását nem söpörték le – miközben vetésre kötelezték, – akit nem vertek be a kolhozba és nem dolgozott 9-13 forintos munkaegységért, az ne avatkozzon a mi dolgainkba, mert halvány fogalma sincs a földdel kapcsolatos problémákról.

Senki ne csodálkozzon felindultságunkon, amikor boldog-boldogtalan, dilettánsok, szakbarbárok állnak elő szakértőként, s nyilatkoznak az írott és elektromos sajtókban, akkor, mi akik a szenvedő alanyok, nagyképűség nélkül-, a legilletékesebbek hallgatásra vagyunk kényszerítve.

Szinte nem múlik el nap, hogy ne nyilatkozna valamely “jó szándékú adományozó”, aki ennek, vagy annak, ezeknek, vagy azoknak “ne adná” a földet. Akadnak, akik a Szent Koronának adták. A nemeslelkűek nem ismerik államalapítónk, Szent István királyunk történelmi értékű munkáját, aki hitet, országot és tulajdont adott népének viszont párhuzamosan az adománylevelek mellé kötelezettségeket is írt elő.

Mások, még mindig a kolhozszemléletben gondolkodnak! Ismét mások, különösen a liberálisok és a volt “Antal adminisztráció” annak adnák a földet, aki megműveli. Arra hivatkoznak, hogy a földnek egyedüli, egyetlen funkciója a termelési eszköz funkciója, figyelmen kívül hagyva a föld egyéb, különösen a földnek a tulajdont megtestesítő funkcióját.

De figyelmen kívül hagyják az Alkotmányt is!

Ugyanis a Magyar Köztársaság Alkotmánya 13 §-ának 1. bekezdése, garantálja, biztosítja a tulajdonhoz való jogot!

Az Antall-kormány is figyelmen kívül hagyta az Alkotmány 13. §-ának 1. bekezdését, sót a 14. S-t is, amely viszont az öröklés jogát garantálja! Következésképpen a kárpótlási törvénnyel olyan csapást mértek a magán és köztulajdonra, melyhez hasonlót a legújabb kori történelmünk még nem ért meg. Ebből adódóan szembeállítva a társadalmat, megindítva az ország kifosztását.

Amikor az Alkotmányt idézem, sajnálattal kell megállapítanom a felsorolt paragrafusok szűkszavúságát. Gyanítom, hogy a szűkszavúság nem véletlen! Hiszen a Magyar Köztársaság Alkotmánya nem más, mint a Magyar Népköztársaság Alkotmányának egy adjusztált változata !

Bár jogász nem vagyok, de a józan paraszti gondolkodás megkövetelte volna, hogy az Alkotmány, mármint a Magyar Köztársaság Alkotmánya:

Elsősorban határozta volna meg, írta volna körül a tulajdon eredetét /örökség- ajándékozás és adás-vétel, ingóságoknál esetleg a megtalálás eseménye/.

 
   

Adós ez az Alkotmány a tulajdonos rendelkezési jogának biztosításával /termelésbe vétel, termelésből való kivonás, ajándékozás, örökhagyás és az adás-vétel joga.

 És talán a legfontosabb, ami kimaradt az Alkotmányból, a tulajdon sérthetetlensége! A tulajdon szentsége!

Talán ezen hiányosságok pótlása ki iktathatta volna a kárpótlási törvénynek még a gondolatát is!

Ugyanis semmi garancia nincs arra, hogy a végrehajtó hatalom élén mindenkor jól képzett jogászok állnak. Mint ahogy az sem biztosítható, hogy a törvényalkotás csak jogászokból álljon. Ezért volna ajánlatos, hogy az említett és a jogállamban nélkülözhetetlen passzusokat az Alkotmányban garantálni!

Azzal, hogy a tulajdont védem, mind a magán, mind a köztulajdonra értem azt, hiszen, aki a magántulajdont nem tiszteli, az a köztulajdont sem becsüli.

Így történhetett meg valamelyik Dunántúli kis faluban, hogy az árkokat tisztítva a felgyülemlett iszapot nem tudták elhelyezni, mert az önkormányzatnak semmi, de semmi saját területe nincs.

Joggal kérdezi az értetlenül álló falusi ember, hát hol van a falu földje, az egyházaké, az iskoláké, a községé, stb… , szóval a közös tulajdon.

Mivel az Alkotmány szűkszavú, nem magyarázza a tulajdonhoz való jogot, de megítélésem szerint a tulajdonjog magában hordja a tulajdonos rendelkezési jogát, a tulajdona felett /így a művelésbe vétel, a művelésből való kivonás, ajándékozás, örökhagyás, vagy éppen az adás-vétel/ való jogát. Máris eljutottunk a napjainkat borzoló népszavazáshoz, Nevezetesen, hogy kié legyen a föld?

Azt gondolom, végzetes hiba volt összemosni a tulajdonjog sérthetetlenségét, a külföldiek fölvásárlásának tiltásával! Ugyanis ez két különböző dolog! Megítélésem szerint a tulajdonjog sérthetetlensége mindenek fölött elsőbbséget élvez! A külföldiek tulajdonszerzésének tiltása teljesen külön kezelendő!

Véleményem az, hogy ebben az esetben az Antal-Horn kormányok saját mulasztásaikat, ha úgy tetszik hozzá nem értésüket, kívánják /ezzel a durva, kicsit választási trükkel, nagy melldöngetéssel, nemzetvédéssel/ áthárítani.

Annak idején, mint a Kormány tagja, aki a reprivatizáció szorgos képviselője voltam, a közös nyilatkozat mellé, amely az 1947-es tulajdonviszonyokat reprivatizációval állította volna vissza, egy kisérő dolgozatot is csatoltam, miután a tulajdont reprivatizáltuk és elválasztottuk a tulajdonjogot a használati jogtól, s ezek után aki tudja, vagy akarja kiveszi a földjét, aki nem, az bent hagyja a tsz-be. Hisz ez már nem állami jogkör. Szóval ez mellett javasoltam, egy állami földalap létrehozását, ez lett volna hivatott levezetni az elhalt tulajdonosok tulajdonaiknak kezelését, akik tulajdonaik használatba vételére már nem vállalkozhattak, illetőleg a kósza tulajdonok kezelésére. Mellé kívántam, ajánlottam szervezni egy parasztbankot, amely hívatva lett volna a vidék termelési eredményeit ebben a bankban tartani, s az említett földalapot mintegy banki háttérrel biztosítani. Ez elindíthatta volna a föld forgalmát, lépésről lépésre megközelíteni a nyugati földárakat.

Azt természetesen kiszúrni, megtiltani, hogy külföldi állampolgár földhöz jusson, nem lehet! De a külföldiek földhöz való jutása bizonyos mértékben felhajtó erő is lehet, ha a dolgok okosan kézben vannak tartva.

Megvallom őszintén, csak Barátaim szívós kérésére álltam el abbéli elhatározásomtól, hogy a Kisgazda Szövetség elnökeként az Alkotmány Bírósághoz forduljak egy beadvánnyal, kérve a népszavazás alkotmányellenességének kimondását a földügyben. Az a véleményem, hogy a népszavazás a nyugati vevő törvénnyel való távoltartása, illetőleg olyan adás-vételi beavatkozás, amely megtiltja a külföldi állampolgár vételi jogát, összeegyeztethetetlen az Alkotmánnyal, hiszen korlátozza a tulajdonos rendelkezési jogát a tulajdona felett.

Másodszor, hátrányosan megkülönbözteti a földtulajdonosokat minden más tulajdonossal szemben. Arról az agyrémről már nem is beszélve, hogy milyen alapon döntenek a földtulajdonnal nem rendelkezők a földtulajdonosok jogairól, mi több alkotmányos jogai fölött?

Ha viszont a földtulajdonosok is ezt vallják, akkor két dolog lehetséges:

1)   Félre vannak tájékoztatva, nemzeti kincsnek titulálva a magán és a köztulajdont, választási szlogenként kezelve azt. Ezt igen szépen be lehet csomagolni egy választási programba, melldöngetve hivatkozva az érdekvédelemre. Ebbe csak az a gyalázatos, ha mindezt azok teszik, akiknek módjukban lett volna ezen paraszti érdekeket védeni,

2)   a rafináltak valóban abban érdekeltek, hogy a hazai földárak huzamosan maradjanak ezen a nevetséges szinten, hiszen a földforgalom beindulása elindítja a földárak kialakulásának az ár-érték közeledését. Ebben a folyamatban kivédhetetlenül fognak megjelenni olyan fordulatok, Imint pl. külföldiek földszerzése/, melyek természetesen nem tetszésünket váltják ki.

Azonban joggal veti föl az egyszerű ember, hogy van az, hogy erre most jöttünk rá? Hogy lehetett külföldi kézre juttatni azt a vertikumot, amely az agráriumot volt hivatott szolgálni? /Élelmiszeripar, malomipar, cukoripar, dohányipar, olajipar, stb./

Azt az eszközrendszert, a felvásárló, feldolgozó, értékesítő hálózatot, amely nélkül a föld szinte elvesztette a termelési eszköz funkcióját.

Az én besorolásom szerint a tizedik funkciót, nevezetesen a termelési eszköz funkcióját, melyet dilettáns, önjelölt szakértők tűztek a választási zászlójukra, a nagy nemzeti egység megteremtésére!

 

A “nehéz értelmiség” számára, lakik nehezen értik meg a dolgok lényegét/ ajánlom átnézni, az általam felállított föld funkciók sorát. A dolgok megértéséhez segítségül hívom a politikai gazdaságtanból a “marxista nagyjainkat”, akik a pénz öt funkcióját tanították, imigyen:

  1. értékmérő
  2. csereeszköz
  3. fizetési eszköz
  4. kincsképzés eszköze
  5. világpénz.

Megítélésem szerint valamennyi funkció a pénzről, ugyanúgy igaz a földre is. Az idősebbek még emlékezhetnek a háborúk végére. Mind az első, mind a második világháború után, a földdel értéket mértek, lovat, cséplőgépet, traktort cseréltek, fizettek, vagy kincset képeztek szerte a világban! Nos az én besorolásom a föld esetében újabb öt funkcióval bővül:

  1. teherviselő eszköz /földadó, beadás, stb./, amelyet a történelem igazol,
  2. a rang megjelenítőjének eszköze /mindig szívesebben fogadták partnernek az üzleti világban, a hivatali világban és a társadalmi világban, mint a lumpent/ hisz ki lehetett pl. egy községi bíró? akinek a rangja, vagyona, garancia volt a hivatal tisztességes betöltésére
  3. a garancia hordozójának funkciója /hitelfedezet, jelzálog alapja/
  4. a tulajdont megtestesítő funkció, az enyém- a mienk gondolatának az alapja. Innét a földre szólót, diófát ültethetsz. Kutat, pincét áshatsz, kunyhót vagy házat építhetsz, egyszóval nyugodtam lehajthatod a fejed, van mire! Ha ez a tulajdon a közé, akkor iskolát építhetsz rá, ahol a nemzet nyelvén tanulhatod, taníthatod a történelmet és a tudományokat. Avagy templomot építhetsz, ahol saját nyelveden dicsérheted az urat, s ha eljön az idó, a közösség, a közös földbe temethet, hisz a “nagy világon e kívül, nincsen számodra hely”!

Összefoglalva: a földnek a 9. szerintem a leglényegesebb funkcióját amely innentől, mint a tőke működik, a tőkéről kialakított klasszikus pozitív és negatív bélyegekkel.

Csak ezek után érthető meg, hogy a föld, mint tulajdon, melyet az Alkotmány véd, nem mosható össze a külföldiek földszerzései igényével, és nem különösen nem lehet választási jelszó.

 

A IO. funkció. A termelési eszköz funkciója

A föld 10 funkciója érdekes módon külön-külön értelmezendő, hisz külön-külön önállóan is működik.

Pl. az Adóhivatal, vagy a Begyűjtési hivatal nem volt tekintettel arra, hogy mit termelt a tulajdonos, behajtotta, lesöpörte amit követelt. A hitelező sem törődött sokat a dolgokkal, csakhogy bejegyeztesse a zálogot.

Azok, akik ennek-annak adnák a földet, azok különösen azok, akik csak annak adnák a földet, aki azt műveli, az általam fölvázolt funkciókból csak a 10.-ket, mint a föld termelési eszköz funkcióját ismeri. Ezek az urak valószínű nem jártak Európában, ahol a túltermelés ellen egyik védekezési módszer a földnek a termelésből való kivonása, állami támogatással. Ezektől az uraktól had kérdezzem meg, mit gondolnak, vajon kik kapják az állami támogatást a földnek a termelésből való kivonásáért? Hát a tulajdonosok!

Bizony a piacgazdaságról szónoklóknak is meg kell barátkozni azokkal a gondolatokkal, amelyek ugyan nem újak, különösen az idősebb generációk számára, csak ezek az elmúlt fél évszázadban nem voltak értelmezhetőek. Es végül válasz és üzenet, kérdés és felet azoknak, akik agyon becsméreltek bennünket, mint a Földhöz ragadt parasztokat, akik vitatták és ma is vitatják a földnek a tulajdonjellegét, tőkekénti működését! Vajon mi volt az az elementális erő, amely a történelem során a parasztmozgalmakat éltette. Talán igaztalan az a bölcselet, mik szerint, akié a föld, azé a hatalom, ha nem igaz, hogy akié a föld, azé a hatalom, miért kell alkudoznunk pl. a Bolyai Egyetemért, vagy a Felvidéken a templomokban a szentbeszéd, az igehirdetés anyanyelven történjen. De vajon Ciprus, Hebron nem erről tanúskodik? Vagy a Baszk föld, az Eszakír események nem ezt igazolják?

Igaz a dolgok viszálya is, különösen ma, s különösen nálunk, hogy akié a hatalom, azé a föld.

Ezekre a véleményekre, ezekre a kritikákra csak azt mondhatom, hogy ezek a véleményezők nem ették a hontalanok kenyerét, nem köptek feléjük, hogy fúj idegen, illetőleg nem láttak még az erdőben a madarak harcát, veszekedését egy fészekért.

S legvégül a föld éhségről. Amikor a jelszó nem a “vas és acél” országát célozta meg, éltük a 30-as évek válságát, szerény ipari fejlettséggel, némi agrár iparral, bizony a vidéki ember ha “lecsúszott”, a cselédsors várt rá. Jobb esetben a részes aratók sorsa.

Így hát nem csoda, hogy a megkapaszkodást a földben az alapvető emberi ösztönök vezérelték. Úgy is mint pl. a túlélést, a gazdasági válságokon.

A kibontakozás, a föld megmozdulása az 1936-os évtől pedig már lehetővé tette bizonyos egzisztenciák kialakulását. Párhuzamosan a fejlődéssel megjelentek a gépek, melyek egyrészt könnyítették, helyettesítették a nehéz fizikai munkát, másrészt növelte a termelés hozamait. Igen ám csakhogy ez a fejlődés megkövetelte a területek bővítését és elindult egy gyűrű, amely innentől önmagát gerjesztette. Ezen folyamatban állt utat a II. Világháború, majd a kolhozósítás.

Azonban akár így, akár úgy, különösen vidéken a föld mindig a központban volt.

 
   

Még egyszer a tulajdon rendezésről, amiért oly keményen küzdöttem és természetesen mindig alulmaradtam. A tulajdon rendezés, /melynek végső és igazságos rendezését várták tőlünk választóink, melyet mi kisgazdák a programunkba tűztünk, az 1947-es tulajdonviszonyok alapján reprivatizálva, s melyet nem dicsekvés, de én fogalmaztam meg és vittem a koalíciós tárgyalás alapjaként az MDF-hez, abban megállapodva, aláíratva, MDF oldalról Antall József, Sárosi László, Bogárdi Zoltán, FKgP részéről Gerbovits Jenő és Cseh Sándor, Rajkai Zsolt/ sajnos megbukott.

Tettük ezt abban a hitben, hogy ezzel a rendszerváltás alapjait raktuk le. Miről volt itt szó? Arról, hogy volt egy 1945-ös földreform, és a Rákosi kecskeméti beszéde következtében a kolhoz-szervezés, mely 1950-re mozdította meg a magyar paraszt alatt a földet, így az 1947-es szám egy középarány a két szélső között. A mi programunkban sem másról volt szó, mint elválasztani a tulajdonjogot a használati jogtól. Aztán a párhuzamosság és lépcsőzetesség bölcs és józan paraszti gondolkodással elindítani egy hosszú folyamatot, amely felhasznál mindent a régiből, ami jó, s a rossz helyébe behozza az újat, ami jobb!

Nem mi kisgazdák hajtogatjuk, hanem az akkori nyugati sajtóból tudjuk, hogy a kisgazdákon kívül egyetlen pártnak sem volt gyakorlatba építhető programja. Miért? Mert, fogalmaztam meg egyik parlamenti felszólalásomban-, mi voltunk ott, úgy is mint szenvedő alanyok a kolhozok áterőszakolásán, mi vagyunk hivatottak a tovább kezelésben!

Ami programunk egy fillérjébe sem került volna az országnak. A tulajdonjog és a használati jogról.

 
   

Nem az én feladatom, hanem jogászok és történészek feladata a két jog megjelenésének időbeni tisztázása. Feltételezem, hogy a használati jog megelőzte a tulajdonjogot, hiszen nomádi elődeink a legeltetéssel vonultak a világban, mindig jobb legelő, és itató víz irányába. Az államalapítás, a kalandozások befejezése, a terület megvédése már megkövetelte az állandósulást. A mocsarak, vizek és a területek rendezése szintén ez irányba hatott. A tulajdonjog és a használati jog csak feltételezi, de nem követeli meg az egybevágóságot. Számtalan példa igazolja ezt szerte a világban.

Az az aggályoskodás, melyet főleg a szoc-liberálisok hajtogatnak, miszerint a használati jogért fizetendő bérlet megdrágítja a termelést, szinte nevetséges.

Ennek a véleménynek a tarthatatlanságát a kommunisták lakás-politikája bizonyítja. A tulajdonos rendelkezési jogának kiiktatásával használati jogot élvező, az állam beavatkozása képen nevetségesen alacsony bérletet fizettet. Csakhogy, ha egy ágazat – így a lakás is-, ha nem tudja magát fenntartani, mint ahogy a példa igazolja, maga az ágazat megy tönkre!

Viszont, ha a föld, mint tőke csak teherrel jár, hozadéka nincs, akkor nem tud megfelelni annak a követelmények, amely a kilencedik funkciójából adódik, miszerint a tőke megjelenítője, a tulajdon hordozója ugyanolyan hozadékra jogosult, mint bármely tőketestvére.

 

Ezeket a gondolatokat azzal adom közre, hogy mindazok fejében, akik hívatva érzik magukat föld-ügyben állást foglalni, netán dönteni kényszerülnek, szintén tisztázódjanak a jog és gyakorlat elemei, a közjó érdekében.

A legjobb szándékkal, és őszinte ajánlással

 

Gerbovits Jenő a Kisgazda Szövetség országos elnöke

Budapest, 1997. november 17.

Ez is érdekelheti...

Az E-mail cím nem lesz közzétéve. A Név és Email mezők kitöltése szükséges.